Újságcím: A rettegés falva. Hírek: Mérgezett, fertőzött víz öntött el egy falut a Mátra hegységben. Külföldi szakemberek megállapították, hogy a lakosok között az országos átlagnál magasabb az ilyen-olyan megbetegedések száma stb. stb.

Mint tudjuk, a mérgezett víz meglehetősen ritkán fertőzött — a mérgek többnyire a kórokozókat is pusztítják. Az országos átlag definíciójából pedig következik, hogy az összes betegség a települések mintegy felében annál gyakrabban, másik felében ritkábban jelentkezik. Eközben tudjuk, hogy Gyöngyösoroszi környékén tényleg jelentős nehézfém-terhelés alakult ki. Mi hát az igazság?

Alábbi összeállításunkban a területről eddig publikált 14 kutató(csoport) több, mint 1500 mérési eredményét összesítve bemutatjuk, mi a valós helyzet Gyöngyösoroszi térségében. Mi a szennyező anyag, hol van, miből származik, hogyan került jelenlegi helyére? Mennyiben károsítja a környezetet, az emberek egészségét, és mit lehet tenni e hatások mérséklésére?

Az egyes fejezetekben szándékaink szerint röviden és közérthetően próbáltuk meg összefoglalni a legfontosabb tudnivalókat. Aki a részletekre is kíváncsi, a megismerkedhet az egyes állítások levezetéseivel (mint pl. @ a háttér meghatározása). Az adatokat — így például a talajok nehézfém-tartalmának háttérkoncentrációit és határértékeit az Északi Középhegységben — táblázatokban összesítettük. Ahol erre lehetőségünk nyílott, a száraz levezetéseket ábrákkal (mint például Szennyezett talajok a Toka-patak alsó folyásának ártéri üledékeiben), esetenként fényképekkel ("Sárga homok" zátony a patak alsó folyásán) próbáltuk meg szemléletesebbé tenni. A kék színnel jelölt fogalmak magyarázata a szótárban található. A helyes tájékozódást térképekkel támogatjuk. A lila színnel kiemelt földrajzi nevek — pl.# Gyöngyösoroszi — elé kattintva megláthatjuk, hol is vannak ezek a térképen?

# Gyöngyösoroszi Heves megyében, a Ny-Mátra déli részén, a # Toka-patak völgyében települt. A völgynek a # Gyöngyös–Gyöngyöspata országúttól délre eső része már Gyöngyös város külterülete. A patak a Gyöngyös és # Nagyréde települések között található, # Gyöngyös-rédei víztározóba ömlik. Ez fogadja magába a # Gyöngyöstarján felől érkező # Tarján-patak vizét is. Az innen kifolyó vizet már Gyöngyös-pataknak hívják. Ezen lejjebb, Gyöngyöshalásznál egy alsó tározót is kialakítottak. Gyöngyösoroszi felső faluvégétől a Gyöngyös-rédei tározóig a völgyet felparcellázták, a be nem épített részeken gyümölcsösök, szántók, kertek sorjáznak; gyakorlatilag a teljes árteret művelik. Az országút és Gyöngyösoroszi között találjuk a # mezőgazdasági víztározót. Ebbe folyik be a Toka-patak egyetlen jelentős baloldali mellékvize, a # Száraz-patak. A két völgy között, a # Száraz-ér (a Száraz-patak kis oldalvölgye) középső szakaszán képezték ki az érc feldolgozása során keletkezett mellékanyag elhelyezésére az ún. flotációs meddőhányót.

Gyöngyösoroszitól északra, az egykori # ércdúsító alatt alakították ki az üzem működéséhez szükséges vizet biztosító, ún. # ipari víztározót. A kitermelt ércet az # altáró kijáratától a zöld színnel jelölt # csillepályán szállították a dúsítóba. Az altáróból kifolyó, jelentős nehézfém-tartalmú bányavíz kezelésére # víztisztító üzemet építettek. Az ennek működése során leváló, sok nehézfémet tartalmazó, magas gipsztartalmú iszapot 1979 óta az üzem fölött kiképzett, # Bence-völgyi zagytározóban helyezik el. A víztisztító üzemmel átellenben, a patak jobb partján látható a félbemaradt HAF (használt akkumulátor-feldolgozó) üzem torzója.

A bányaüzem fölötti szakaszon a mederben már csak hóolvadáskor illetve nagyobb esőzések után folyik a víz. A felső szakasz egykori forrásainak vízgyűjtő területén beszivárgó teljes vízmennyiség az altárón át jut a felszínre.

Aszfaltozott úton # Károlytáró lakótelepig juthatunk fel. Innen jó minőségű (személygépkocsival nehezen járható) földút visz a Mátra gerincén futó, Gyöngyös–Galyatető–Pásztó műútig. Ettől északra, a # Csörgő-patak völgyének felső szakaszán mélyítették az egykori bányaműveletek hozzávetőleges északi határpontját jelentő, # mátraszentimrei aknát.

A Mátra hegység kőzeteinek zöme a miocén korú, szigetív típusú vulkánosság terméke.

Az andezitvulkánokból felváltva ömlik a láva illetve hullik a tufa. E kettő váltakozása jellegzetes, ún. rétegvulkáni felépítményeket alakít ki. A magma utolsó porciói már nem jutnak felszínre: belőlük lesznek az ún. szubvulkáni (vulkán alatti) diorittestek. A lassan (több tízezer év alatt) kihűlő magma térfogata csökken, a fölötte települő rétegek megroskadnak. Az így kialakuló, bonyolult repedésrendszeren át törnek felfelé a felszabaduló gőzök, gázok. Még odalent magukkal ragadják a színesfém-ionok javát. Ahogy útjuk során lehűlnek, belőlük új, a befogadó kőzetekben nem szereplő ásványok válnak ki. Ezek alkotják az úgynevezett teléreket, amikben a színesfémek koncentrációja pár százszor (dús ércek esetében akár pár tízezerszer) is több lehet a földkéregben szokásos gyakoriságuknál. Ilyen, érces telérrendszer alakult ki a Közép- és Nyugat-Mátra alatt is.

A víz a felszínre fumarolák, szolfatárák formájában bugyog fel. Az ezekből kicsapódó kova idővel kvarcittá kristályosodhat át.

A Nyugat-Mátra színesfémérces teléreit már a középkorban ismerték, és kisipari módszerekkel, több alkalommal művelésbe is vonták. Az összeomlott régi tárók nyomait többnyire a patak felső folyásán találjuk. Előttük kis — pár száz–pár ezer m³-es — meddőhányók utalnak az egykori termelés jelentéktelenségére. A lefejtett kőzetanyag dúsérces darabjait kézzel kiválogatták, szekérre pakolták, és így szállították el valamelyik működő kohóhoz. 1926–31 között az Urikány-Zsilvölgyi Kőszénbánya Rt. végzett nagyipari igényű kutatást, ezt azonban a cink világpiaci árának esése okán feladták. Az újabb kutatás 1949-ben indult; a Gyöngyösi Ércbánya Vállalatot 1952-ben alapították meg. A kitermelt ércet helyben törték majd flotációs eljárással dúsították. A leválasztott szfalerit (cinkszulfid) és galenit (ólomszulfid) színport külföldön, bérmunkában kohósíttatták. A technológiai folyamatba 1962-ben, az üzem rekonstrukciója és bővítése során a törés és a flotálás közé nehézszuszpenziós elődúsítást iktattak. Ennek adalékanyagát, a kb. 74–78 % vasat és 10–20 % szilíciumot tartalmazó ferroszilíciumot a közeli # Apctól délre található  Zagyvarónán gyártották, majd az ércelőkészítő üzemben őrölték.

A négyféle: ólom-, rezes ólom-, cink- és (kénsavgyártáshoz használt) pirit színpor leválasztása után visszamaradt meddőt csővezetéken nyomatták föl a # flotációs meddőhányóra. Ezt a zagyvezetéket a bánya bezárása során lebontották.

Az 1970-es évek végére a bánya működése az akkor érvényes forintárfolyamok mellett veszteségessé vált. Az ilyen típusú, teléres ércek művelése Magyarországon nem lehet gazdaságos, ezért a bányát 1986-ban bezárták (hivatalosan: @ "felfüggesztették működését").

A környék lakossága az 1950-es években figyelt fel arra, hogy a Toka-patak áradásai finomszemű, szürke homokot hagynak maguk után az elöntött részeken. Akik építkeztek, örömmel fogadták, és bedolgozták a malterba. Volt, aki eltakarította a telkéről (visszatalicskázta a patakba). A többség azonban egyszerűen csak hagyta ott, ahová lerakódott. Ezek idővel arra figyeltek fel, hogy az ilyen részeken romlik a termés, esetenként ki is pusztulnak a vetemények. Az újfajta, korábban nem észlelt lerakódást — logikusan — a bánya működésével hozták összefüggésbe, és elnevezték "oroszi homoknak". Az 1960-as évek nagyobb áradásai ezt az "oroszi homokot" bizonyítottan egészen a 3. főközlekedési út alatti ártérre (# Gyöngyös-patak) lehordták.

A termőföld minőségének romlásával a tulajdonosok egyre többet morgolódtak. Úgy gondolták, hogy ami a növényeknek árt, az embernek se lehet túlzottan hasznára. Az Országos Érc- és Ásványbányák minden felelősséget elhárított (ez nem sokat használt a vállalat népszerűségének). Általános meggyőződéssé vált, hogy a bánya "megmérgezte a földeket", és "levonul a területről", anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben kártalanítaná a lakosságot.

A szaporodó bejelentések nyomán a Heves megyei KÖJÁL 1986 nyarán mintákat gyűjtött annak megállapítására, hogy valóban az egészségre ártalmas mértékben tartalmaznak-e nehézfémeket a különböző (hobbi- illetve veteményes) kertek talajai? Megállapították, hogy számos esetben igen. Kimutatták, hogy a legszennyezettebb képződmény egy, szabad szemmel is könnyen azonosítható "réteg". Sárga homoknak nevezték el, és a név rajta is maradt. A későbbi peres eljárás döntő kérdésévé vált, hogy azonos-e a tanúvallomásokban szereplő, szürke "oroszi homok" ezzel a bizonyos sárgával?

Vizsgálták a szálló port és a termesztett növények emberi fogyasztásra kerülő részeit is. A KÖJÁL jogutódja, a Heves megyei ÁNTSZ 1991-ben összeállított, példa értékű jelentésében megállapította, hogy a por összetétele teljesen normális, viszont a patakhoz közel termesztett zöldségfélék és egyéb haszonnövények kadmiumtartalma gyakorta jóval több, mint az egészségügyi határérték. Felhívták "az érintett kistermelők figyelmét arra, hogy a patak két oldalán elterülő telkek 60–60 m-es sávja veszélyeztetett területnek számít, azon zöldségféléket (sóska, saláta, rebarbara, sárgarépa, petrezselyem stb.) ne termeljenek." Kimutatták, hogy a bokron illetve fán termő gyümölcsök nehézfémtartalma akkor sem emelkedik meg, ha a környéken a talaj szennyezett.

@ Vita

A bánya bezárásával járó munkanélküliség orvoslását “termékszerkezet-váltás keretében” a Gazdasági Bizottság 10212/1985. sz. határozatában írta elő. Mivel a Hulladékhasznosítási Programban már évek óta megoldandó problémaként szerepelt a hazai hulladék akkumulátorok környezetkímélő hasznosítása, az Országos Érc- és Ásványbányák 1986 januárjában @ együttműködési megállapodást kötött az Ipari Minisztériummal és a Pénzügyminisztériummal, vállalva, hogy használt akkumulátorokat feldolgozó üzemet telepít Gyöngyösoroszi térségébe.

Ahogy kitudódott, hogy a bánya helyén "veszélyes hulladékot" feldolgozó üzem lesz, az ügy gyorsan politikai színezetet kapott. Gyöngyös környékén az 1990-es választások központi témája az oroszi környezetszennyezés volt. A lakosok tüntetéseken, tömeggyűléseken tiltakoztak a tervezett beruházás ellen. A megrettent kormányzat — bár az Országos Érc-és Ásványbányák az összes szükséges engedély birtokában volt — leállíttatta az építkezést. Az országgyűlési és a gyöngyösoroszi önkormányzati választást is a HAF-ellenes mozgalom élharcosai nyerték. A félig kész épület azóta is úgy áll.

A kutatási eredményeket apránként megismerő telektulajdonosok szerveződni kezdtek, hogy érvényesíthessék kártérítési igényüket: megalakult a gyöngyösoroszi és gyöngyösi lakosokat tömörítő Toka Egyesület. Az egyik alapító, Szűcs István gyöngyösi tanár 1991-ben a köztársasági megbízotthoz fordult kárigényével. Érdekes, fonák helyzet állt elő azzal, hogy az illetékes szakhatóságok közül a Kerületi Bányaműszaki Felügyelőség (Miskolc) egyértelműen elismerte a bánya felelősségét, az Észak-magyarországi Környezetvédelmi Felügyelőség viszont az ELTE jelentésére hivatkozva azt állította, hogy "a kapott eredmények nem teszik lehetővé annak korrekt megválaszolását, hogy a meddőanyag migrációja hozta-e létre a Toka-patak öntéses területein kialakult magasabb nehézfém-koncentrációt vagy sem". A köztársasági megbízott kénytelen volt a keresetet a szakértői vélemények ellentmondásai okán elutasítani. Ezért a Toka Egyesület támogatásával Szűcs István 1992-ben "próbapert" indított a Gyöngyösi Városi Bíróságon az OÉÁ felszámolás alatt álló Gyöngyösoroszi Bányaüzeme ellen. A bíróság hosszadalmas eljárás után a korábbi vélemények kritikai áttekintésére és új vizsgálatok végzésére a Magyar Állami Földtani Intézetet kérte fel.

A vizsgálat eredményeivel megismerkedve a vállalat felvásárolta a perben szereplő telket; Szűcs István pedig értelemszerűen elállt kárigényétől. Ítélet nem született.

A sajtóban pedig az jelenik meg, aminek hírértéke van. A hírérték fő elemei az újdonság és az érintettség. Kellenek a jó kis botrányok. Így aztán eget verő képtelenségek tömege zúdul a közönségre: minél vadabbat állít valaki, annál több helyen, annál nagyobb példányszámban jelenhet meg. A végén a tények már senkit sem érdekelnek.

1997-ig a szennyezés vizsgálatával megbízott kutatók között egyáltalán nem volt talajtanos szakember; geológus is csak egyszer, egyetlen részfeladat megoldásában vett részt. A talajmintákat (összesen több, mint 700-at) három kivételtől eltekintve mechanikusan, 20 illetve 40 cm-es mélységközönként gyűjtötték. A vizsgálatoknak egyetlen szempontja volt: mi az, amit az adott intézmény laboratóriumában mérni tudnak (szoktak)? Így hát a résztvevők igencsak eltérő következtetésekre jutottak — ezt a perben a bánya jócskán ki is használta. Az alábbiakban megpróbáljuk csokorba szedni a nyomtatott és elektronikus sajtóban leginkább szellőztetett rémhíreket — és egyúttal a tényeket is.

1. Áradások alkalmával a savas, mérgezett víz elönti a falut, és kipusztít mindent, amivel érintkezésbe kerül.

A bánya működésének idején a bányavíz valóban savas (pH 2,7–3,1) volt, magas oldott fémtartalommal. A # tisztítót csak az 1970-es években építették meg. A savas kémhatást mésztej adagolásával közömbösítették, a környezetre veszélyes nehézfémeket szulfát formájában és az átlevegőztetés folytán kiváló vashidroxiddal csapatják ki. A bánya bezárása során leállították a szellőztetést, és gátakkal visszaduzzasztották a vizet. Levegő gyakorlatilag nem jut be, a szulfidásványok oxidációja lassult: a kifolyó víz pH-ja ma már 5,5–6,5 körüli (a magyarországi esővíz átlagos pH-értéke 4,68): az oldott fémtartalom lecsökkent. A "mérgezett", "fertőzött" vízről rendszeresen megjelenő híradások csak szerzőik tudatlanságáról árulkodnak: a tisztított víz az öntözési és halgazdasági követelményeknek egyaránt megfelel, bár ivóvíznek közvetlenül nem alkalmas. Kórokozók gyakorlatilag nincsenek benne: a fertőzés gyanúja föl sem merülhet.

Nagyobb esőzések után és hóolvadáskor nem a kifolyó bányavíz mennyisége nő meg, hanem teljesen normális csapadék csorog le a völgybe a hegyoldalakról. Mire annyi lesz belőle, hogy a patak kilépjen medréből, a tisztított bányavíz (eredetileg is veszélytelen) nehézfém-tartalma kb. tizedére hígul.

2. A mérgező nehézfémek a patakból a talajvízbe szivárognak, és abból (főként a "sárga homokban") kicsapódnak.

Az ártéri üledékek ólom- és kadmiumtartalma sok helyen több, mint a beavatkozási határérték. Azok, akik a szennyezést — legalábbis a Toka-patak völgyében — mindenáron a kifolyó bányavízből akarták származtatni (szép számmal voltak ilyenek), előszeretettel — és egyetlen árva vizsgálat nélkül — értekeztek a sárga homok "kiváló abszorpciós tulajdonságairól". E sajátos nézet alátámasztására több ponton is mérték a patak vizének oldott fémtartalmát, és megállapították, hogy az lefelé csökken.

Vízhozamot persze nem mértek, pedig az jócskán nő. A víz ugyanis lefelé folyik: a patak medrét a völgytalpon találjuk. A domboldalakra hulló csapadék el nem párolgó része az ártéri üledéksoron átszivárogva e felé igyekszik. Tehát: nem ki, hanem épp a patak felé mozog. Az is nyilvánvaló, hogy minél nagyobb egy törmelékes közeg szemcséinek mérete, annál kisebb a fajlagos felület. A sárga homok (ez ásványos összetételéből is kitűnik) a rétegsor kimagaslóan legrosszabb abszorpciós kapacitású (a legkevesebb agyagásványt tartalmazó) tagja! Az oldott fémkoncentrációk csökkenésének fő oka ez esetben is a közönséges hígulás (a másik a vashidroxid- és okkerképződés — erről később még szólunk).

3. “A flotációs meddőhányó már puszta látványával is szennyezi a környezetet"

A # flotációs hányó körüli hangulatkeltés lényege az az állítás, hogy a felhalmozott, mérgező meddőt a víz és a szél elhordja. Egy részét belélegzik az emberek, a többi kiülepszik a földekre, ahol a növényeket mérgezi. A meddőben tényleg van nagyjából öt százaléknyi szulfidásvány. Ennek többsége pirit (markazit), de akad benne (többnyire más ásványokkal összenőtt) szfalerit és galenit is. A piritben meglehetősen sok — kb. 1 % — az arzén, a szfalerit pedig hasonló arányban tartalmaz kadmiumot — ezekből veszélyesen sokat találtak az ártéren. Kézenfekvőnek tűnt hát legalábbis a # Száraz-patak völgyének szennyezését a hányó lepusztulásával magyarázni. Többen erőteljesen sürgetik rekultiválását, aminek során talajjal takarnák le, majd fásítanák az egészet. Eközben a tényleges erózió jelentéktelen: nem éri el az évi 1 m³-t — az ártéren viszont több százezer m³ szennyezett üledék rakódott le.

A hányó kezelésének egyetlen fontos szempontja lehet: nem szabad növelni az oxidáció sebességét. Így a fásítás valószínűleg kártékony lenne: az a csapadékvíz, amit az agyagosodott felszín most visszatart, és így három tavacskában gyülemlik fel, a gyökerek mentén beszivároghatna. A hányóból a csorgába jelenleg percenként nagyjából 1–10 l víz folyik ki. Tetemes fémtartalmának, mire a Száraz-patak (nomen est omen: száraz) völgyének üledékein átszivárogva megérkezik a mezőgazdasági víztározóba, tömérdek alkalma van arra, hogy megkötődjön. Ha ez a hozam kb. egy nagyságrenddel nőne, a víz a mederben csörgedezne végig. Egyúttal a hányó belseje is agyagosodni kezdene: romlana az állékonyság, nőne a suvadásveszély.

4. A flotációs meddőhányó azért is kiemelt veszélyforrás, mert a róla begyűjtött mintákból igencsak különböző fémtartalmakat határoztak meg

Egységes technológiai folyamat végtermékéről lévén szó, ennek legalábbis gyanút kellett volna keltenie. Néhány, az ún. Felső-tó mentén vett mintában több százaléknyi volt a cink (és ennek megfelelően magas a kadmium) koncentrációja — több, mint a kitermelési határ! Ez persze nem véletlen: a Felső-tó környékén hosszú éveken át (illegálisan) galvániszapot raktak le. Ennek színe (sötét), állaga (iszap) és összetétele is jelentősen különbözik a meddőétől (világosszürke, ásványos homok). A mintavétel során egyszerűen nem figyeltek fel erre.

A legnagyobb koncentrációkat a Műszaki Egyetem végzős diákjai mérték — e mérések nem igazán tekinthetők hitelesnek: az ugyanazon mintából, különböző módszerekkel meghatározott koncentrációk eltérése esetenként több mint 100-szoros(!), emellett egyes fémtartalmak arányai is kétségeket ébreszthetnek (nehezen képzelhető el, hogy antimonból több legyen, mint arzénből stb.). E hihetetlen eredmények részben talán annak tudhatók be, hogy az összemintázott meddőt és galvániszapot elemzés előtt nem homogenizálták — így aztán a véletlenszerűen kiemelt részmintában az egyik vagy másik dominált.

1. A természetes színesfém-felhalmozódások a Toka-patak völgyének felső szakaszán, az érces telérek lefutását követve jelentkeznek. Kiterjedésük csekély és fémtartalmuk sem veszélyes: az egyes anomáliák hossza nem éri el a 2 km-t, szélessége a 200 m-t, bennük a koncentrációk szinte mindenhol a beavatkozási határérték alatt maradnak. Az alsó szakaszon természetes dúsulások — telérek hiányában — nem lehetnek. Így hát az ártér azon részein, ahol az utóbbi évtizedekben nem volt jelentős üledékfelhalmozódás, szennyezés sincs. E helyeken a fémkoncentrációk a @ helyi háttérnek megfelelő értéktartományban maradnak. Ugyancsak háttér jellegű fémtartalmakat találunk a biztosan a bányászkodást megelőzően lerakódott, pannon üledékekben.

2. A szennyezett képződményekben a nehézfémtartalom közel 100 %-a salétromsavban oldható, zömmel szulfát-, ill. karbonátásványokban illetve az agyagásványokon és a szervesanyaghoz kötött formában van jelen. Ez jelentősen eltér a bányászott érc összetételétől. Ugyanakkor a ferroszilícium nemcsak a flotációs meddőhányón, de a szennyezett ártéri képződményekben és a Toka-patak hordalékában is végig megtalálható. Következésképp a szennyezés valóban az ércelőkészítő műből származik, de az elmúlt évtizedek során onnan kikerült anyag már jelentősen átalakult. A flotációs meddő és a "sárga homok" összetételének feltűnő hasonlóságát az ELTE ritkaföldfém-vizsgálatai is kimutatták.

A flotációs meddő sötétszürke-fehéresszürke-szürkésfehér, apró-finomszemű homok. Ebbe a mérettartományba tartozik a sárga homok zöme is. Utóbbi több helyütt a felszínen van; az ártér egyes részein azonban természetes üledék vagy mesterségesen átmozgatott talajtakaró fedi. Bár a művelés helyenként megbolygatta, anyaga meglehetősen homogén: köztes betelepüléseket általában nem tartalmaz. Uralkodó elsődleges ásványai a kvarc és a földpátok; sötét színárnyalatát a pirittől-markazittól nyeri. Ezek oxidációja felszíni körülmények között (ahol az ásványi anyag a szabad levegő és a nedvesség hatásának állandóan kitett helyzetben van) mindenképp végbemegy. Végtermékeként limonit (közönséges nevén: rozsda) és jarosit (vasszulfát) keletkezik. Ezek a természetes festékek sárgára színezik a homokot. A hányó eróziós árkaiban a szürke flotátum az utolsó kihelyezés óta eltelt évtized alatt arasznyi vastagságban vörösessárgára oxidálódott.

3. A Gyöngyösoroszi belterületén, a közművesítés árkaiban harántolt sárga homok kevert anyag: részben ércbányászati meddőből, részben pedig (valószínűleg a Duna-Tisza közén bányászott) homokból áll. A falu valamennyi közútját ezzel alapozták.

4. Az 1700-as évek óta folyó bányászkodás során a Toka-patak vízgyűjtő területén számos meddőhányót létesítettek. Ezekben jelentős mennyiségű, nem ipari minőségű ércet halmoztak fel, amelyekből a galenit (ólomszulfid) és szfalerit (cinkszulfid) mellett arzenopirit (vasarzenid) is kimutatható mennyiségben kerül a hordalékba.

A # Károlytáró lakótelep fölötti szakaszon az # Erős-patak hordalékának többsége bányameddő. Nagy (bár részben, föltehetőleg építkezésekhez) elhordott törmelékes meddőhányók vannak a patak teraszán a lakótelep környékén is. Hasonló ércek fordulnak elő az 1949-ben nyitott # altáró alatti törmelékes meddőben és az ércelőkészítő műhöz vezető csillepálya töltése alatt (ez az ásványgyűjtők kedvelt vadászterülete).

A flotációs meddőénél nagyságrendekkel nagyobb szemnagysága okán ezt a törmeléket a víz alig mozgatja. Az ártérre nem kerül ki; csak az aktív (állandó vagy időszakos) vízfolyások medrében fordul elő. Fémtartalma is alacsonyabb a flotátuménál: a környezeti terhelésben játszott szerepe alárendelt.

5. A víztározókban, ahol az áramlás lelassul, nemcsak a hordalék rakódik le, de csapadék is képződik, ahogy a finomszemű, szerves anyagban gazdag üledékkel magas fémtartalmú víz kerül kapcsolatba. 1975-ben a bányavállalat megpróbálta kimosatni az ipari víztározót, de nem járt sikerrel: a fenékürítő cső tolózárja beragadt. Cseréjére
@ könnyűbúvárokat kértek fel, ők azonban nem jutottak le a kívánt mélységbe, ugyanis a tározó a leeresztő torony környékén addigra már legalább 3 m vastagságban vashidroxiddal, okkerral és meddővel töltődött fel.

Az óriási fajlagos felületű, kolloid vashidroxid jelentős mennyiségű arzént köt meg (mellette, kisebb mértékben más félfémeket és fémeket is).

A völgy elrekesztését követően az elengedett szennyező anyagok zömét a # mezőgazdasági víztározó fogta fel. Eredeti, 200 000 m³ befogadó képessége napjainkra a felére csökkent.

A dúsító üzem működése tetemes szűrési, tárolási és szállítási veszteségekkel járt. A különböző technológiai lazaságok és mulasztások okán a Toka-patak medrébe mintegy 800 t színport és több ezer m³ flotációs meddőt engedtek el. A Száraz-patak völgyébe a flotációs meddőhányó építése során bekövetkezett gátszakadások idején összesen kb. 150 000 m³ flotációs zagy folyt le.

A bányaüzem működése során a keletkezett meddőt építőanyagként árusították, illetve abból, ún. szocialista szerződések keretében a legkülönbözőbb gazdálkodó szervezeteknek ajándékoztak is.

Az altáró alatti törmelékes meddőhányó természetes lepusztulása (a bánya bezárása utáni nagy gátszakadás óta) elhanyagolható. A korábban, innen továbbjutott hordalékot felfogta az ipari víztározó.

A jelenlegi allúvium anyaga kevert: benne a vízgyűjtőterület természetes lepusztulási termékei mellett jelentős szerepet játszik a flotációs meddő. A homok a nagyobb áradások alkalmával, esetenként több száz méter hosszan elnyúló, de viszonylag keskeny lencsékben rakódott le. Ehhez arra volt szükség, hogy a mederben kis- és középvíznél felhalmozódjon a homok méretű flotátum, amit az árvíz egy rövid időszakban felkaphat, és — a leggyorsabb sodrású részeken — lebegtetve-vonszolva szállíthat. A visszavonuló víz 5–40 m széles, esetenként több deciméter vastag zátonyokat hagy vissza: ezekből lesz a "sárga homok". A folyamat kiváltképp az 1954–65 közötti időszakban volt erőteljes. Bizonyítottan ilyen volt az 1960-as, az 1965-ös és valószínűsíthetően az 1954-es tavaszi áradás.

A mezőgazdasági tározó létesítése óta az árvizek főleg a finomszemű hordalékot terítik. Ebben a flotációs meddő a környék leggyakoribb kőzeteinek számító andezitváltozatok lepusztulási termékeivel keveredik. A keveredés során a meddő magas nehézfémtartalma korántsem hígul fel annyira, hogy ne szennyezné el azokat a területrészeket, ahová kiülepszik.

A teljes feltöltődés ellen az üzemeltetők úgy védekeznek, hogy nagyobb áradások alkalmával a fenékürítő cső megnyitásával kiöblítik az iszap egy részét. Ismert ilyen eset pl. az 1988-as. Ilyenkor a két patakból beömlő víz mély csatornákat mos az üledékbe, biztosítva ezzel a szennyezett hordalék állandó utánpótlását. A "végállomás" jelenleg a
# Gyöngyös-rédei víztározó. Következésképp a Toka-patak beömlésének környékén ennek iszapja is szennyezett.

Bár a nehézfémek fő hordozója bizonyítottan a "sárga homok", ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lennének környezeti károk az ártéren máshol is. A kutatások olyan helyeken is jeleztek szennyeződést, ahol a környéken sárga homokot nem írtak le. Ennek oka, hogy a finomabb, iszapos-agyagos hordalék a sodorvonaltól távolabbi részeken terül szét (természetesen nem mindenhol). Ahol a szennyezett üledék viszonylag vékony volt (a nagyobb hátak peremein illetve a kisebb elöntések nyomán), a mezőgazdasági tevékenység már teljesen belekeverhette a talajba.

A meddőt nem csak a vonalas létesítmények (főként utak) alapozásához használták, hanem különböző építményekben (feltehetőleg a habarcs illetve beton adalékaként) a mai napig is alkalmazzák. Jól jelzi ezt a flotációs meddőhányó ÉNy-i sarkában művelt, kis, illegális homokbánya.

A bányászat történetének ismeretében egyértelmű, hogy a tömeges szennyezés északi határa a # Toka-patak völgyében az egykori csővezeték nyomvonala, a # Száraz-patak völgyében pedig a Száraz-ér torkolata. Az eddigi vizsgálatok eredményeit összesítve a # Gyöngyös-rédei víztározó feletti részen meglehetős biztonsággal ki tudunk jelölni néhány, sárga homokos lencsét, bár ezek tényleges helyzete a mintaleírások sajátosságai folytán csak utólagos bejárással állapítható meg. Anyagukban az ólom, a kadmium, a cink, az arzén, de helyenként a réz koncentrációja is az intézkedési határérték (C2) feletti. Jelentős területek maradtak mintázatlanul. Ezeken további parti hátak is lehetnek. A Gyöngyös-rédei víztározó alól egy minta sincs, bár tudjuk, hogy ott is sok "oroszi homok" rakódott le.

A szennyezés egyszerűsített modellje (itt minden szennyező anyagot flotációs meddőnek tekintünk; a színpor okozta környezeti terhelést flotációs meddő egyenértékben vesszük figyelembe) alapján meghatározható, hogy az egyes parti hátak homokjának anyagában mekkora a flotációs meddő és a természetes málladékok részaránya. Az így kapott "flotációs index" térképén szépen kirajzolódik néhány hát. Valószínűleg van még több is.

Az eredetileg szürke “oroszi homok” helyben oxidálódik. A szulfidok helyén szulfát- és karbonátásványok képződnek — éppúgy, mint a flotációs meddőhányón, de annál gyorsabban. A képződő, kénsavas oldat lefelé szivárog. Ezt pontosan jelzi, hogy az ásványkiválás (pl. gipsz) a homok alatti, iszapos rétegben is folytatódik: a szennyeződés lefelé terjed.

A vizsgált nehézfémek ilyetén kilúgzásának mértéke az egyes elemek kémiai tulajdonságai szerint eltérő. Leggyorsabban a cink mobilizálódik, valamivel lassabban a kadmium és a réz. Az ólom — amelynek karbonátja és szulfátja is viszonylag kevéssé vízoldható — jóval lassabban terjed. Egyetlen — nem elég részletes és semmiképp sem reprezentatív — szelvény alapján a terjedés sebességét 1 cm/év körül becsülhetjük, de a földtani helyzet függvényében akár nagyságrendi különbségek is adódhatnak.

Az uralkodóan lefelé irányuló elemvándorlás feltehetőleg az állandó talajvízborítottság szintjéig tart, ettől kezdve a laterális áthalmozódás is meghatározó.

Feltételezhető, hogy a viszonylag vékony lepelként szétterülő, finomszemű üledékekből kioldódó nehézfém-mennyiségek e folyamat során kellőképp felhígulnak ahhoz, hogy koncentrációjuk lassacskán a megengedhető határérték alá csökkenjen Ezt elősegíti a rétegek mezőgazdasági keverése (szántás stb.) is.

A sárga homok több deciméter vastag parti hátai elegendő színesfémet tartalmaznak ahhoz, hogy változatlan feltételek közt maradva 1–2 m mélységben elszennyezhessék a rétegsort (nem csak közvetlenül elterjedési területük alatt, de a talajvíz közvetítésével oldalirányban is). E hatás tovább korlátozza az érintett telkek hasznosíthatóságát.

Az építőanyagokban kötött, jól cementált ércásványok bomlása sokkal lassabb ugyan a laza üledékekből leírt folyamatnál, de azért végbemegy. A felszabaduló kénsav szét fogja marni a beágyazó anyagot: az elkövetkező évtizedekben az így épült házak jelentős károsodása várható. Az útalapként felhasznált sárga homok környezeti hatása jóval kisebb.

Könnyen belátható, hogy a kilométereken át húzódó, jórészt termőtalajjal fedett, sárga homokos zátonyok anyagának kitermelése és elszállítása lehetetlenül költséges lenne. A környezetvédelem itt csak ezek felmérésére és termelési korlátozások előírására szorítkozhat. A szabad szemmel föl nem ismerhető, agyaggal-iszappal szennyezett területek kijelölése még bonyolultabb feladat.

Legelébb is le kellene határolni magát az árteret — azt a területet, amit a víz az ’50-es évek óta egyáltalán elönthetett. Helyszíni szemlével tisztázni kellene, milyen hosszan nyúlhat még el a Gyöngyös-rédei víztározó alatt a szennyezés? A meder lefutása, az élesebb kanyarok behatárolása után részletes terepbejárással és kis mélységű próbafúrásokkal meg kellene határozni, hol vannak az eddig fel nem derített zátonyok? Ezek körvonalazása után be kellene vezetni a termelési korlátozásokat, a telkek tulajdonosainak pedig ki kellene fizetni az értékcsökkenés okán járó kártérítést.

A két víztározóban (ipari, mezőgazdasági) lerakódott, szennyezett iszapot ki lehetne és kellene takarítani, majd biztonságosan el kellene helyezni. Erre a célra a flotációs meddőhányó teljesen megfelelőnek tűnik. # Bence-völgyi zagytározó

A gyöngyösoroszi környezetszennyezés szakmai igényű feldolgozása angol nyelven: L. Ódor, R.B Wanty, I. Horváth, U. Fügedi (1997): Mobilization and attenuation of metals downstream from a base-metal mining site in the Mátra Mountains, northeastern Hungary. Journal of Geochemical Exploration 65: 47–60.